Kedves Rendtársak! Egészséget kívánva és a hagyományokhoz is híven, köszöntjük a Dámákat virtuális virágainkkal és Darvas Szilárd humorával.

lv. dr. Diószeghy László

Darvas Szilárd - Legenda a nő teremtéséről

Amit mondok, nem ma történt,
sok millió év előtt,
elmesélem, hogy az Isten
valamikor réges-régen
hogy teremtette a nőt.
E legenda őse hindu,
s oly igaz, hogy aki hallja,
nem lehet, hogy meg nem indul.
 Szóval az Úr legelőször
férfiembert alkotott,
ezzel teltek hosszú évek,
nappalok és alkonyok,
ami szép volt, ami jó volt,
mindent ebbe fektete,
ő maga is megcsodálta,
mire készen lett vele:

domború mell, magas homlok,
sziklát görgető karok
és a többi... részletezni
nem is nagyon akarok,
szeme, füle, lépe, mája,
lába is, hogy lépne rája,
hogy így visszagondolok,
csupa, csupa jó dolog.

No de közben hiba történt:
elfogyott a nyersanyag,
míg a férfi ily remek lett,
a szegény nő megfeneklett,

rá már semmi sem maradt.
Ám az Isten azért Isten,
véghetetlen bölcsessége
mindig jó dolgokra inti,
tudja, hogy ha segít magán,
az isten is megsegíti.

Hogy ily nagy volt a probléma,
csak merészebb lett ő attól,
és nekiállt nőt csinálni
- ahogy azt ma mondanátok -
mindenféle műanyagból.

Volt abban a nőben minden,
bizony nem lesz könnyű dolgom
véges-végig elsorolnom.

Az ezüsthold kereksége,
pálma sudár merevsége,
őszi felhő mélabúja,
mélyhegedű néma húrja,
őzikének kecsessége,
majmok csacsi fecsegése,
május üde tavaszsága,
csörgőkígyó ravaszsága,

fák közt nyögő szél fuvalma,
bősz oroszlán rémuralma,
páva tolla, pulyka mérge,
gyáva nyúlnak rettegése,
kis verébnek puha pelyhe,
illatozó rózsa kelyhe,
mérges fullánk kis darázsba',
felparázsló tűz varázsa,
csorgatott méz édes íze,
szomjúság a tiszta vízre,
nyári zápor, rét keserve
tél dühétől szétseperve,
bátor tigris vad haragja,
kis pacsirta trilla-hangja
és a többi, és a többi,
az is, ami ki ki lett hagyva.

Nem volt már a férfi árva, mert
az Úr az új teremtményt nekiadta,

illetőleg rásózta az ő nyakára.

Nem telt bele alig pár nap,
hát az Úrhoz mén a férfi,
s panaszkodik, azt remélve,
hogy az isten csak megérti.

Uram! - így szól - kezed mért ver?
Rettenetes egy teremtmény,
akit adtál, az a némber.
Szája be nem áll, ha fecseg,
egyszer nyűgös, másszor beteg,
minden semmiségért zokog,
és veszélyes és szeszélyes,
hogyha egy kis öleléshez
néhanapján hozzáfogok,
máskor... hogyismondjam... mohó!

Izzik, mint a tüzes kohó,
kábít, bódít, mint az óbor,
csak az a baj, sose jókor...
Elpusztulok vele élve,
így könyörgök: vedd őt vissza!
Nincs szükségem feleségre!

Szólt az Úr, ki nagy ravasz volt:
látom, nincs belőle hasznod,
nem erőszak a disznótor,
visszaveszem én az asszonyt!

Nem telt bele alig pár nap,
s hát megint csak jön a férfi
s panaszkodik, azt remélve,
hogy az isten csak megérti:

Uram! - így szól - én se értem,
de hiányzik az a némber,
ettől vagyok én most bajba',
hiányzik a dalos ajka,
milyen kedves, mikor fecseg,
megható, ha néha beteg,
hogyha szenved, hogyha zokog
s milyen hálás, milyen boldog,
hogyha egy kis öleléshez
néhanapján hozzáfogok...
Mámorító, mikor mohó,
izzik, mint a tüzes kohó,
kábít, bódít, mint az óbor,
sose rosszkor, mindig jókor,
nincs öröm, csak vele élve!
Így könyörgök: add őt vissza,
szükség van a feleségre!

Szólt az Úr, ki nagy ravasz volt:
látom, látod már a hasznod,
visszaadom hát az asszonyt!

Nem telt bele alig pár nap,
s hát csak újra jön a férfi
s panaszkodik, azt remélve,
hogy az isten csak megérti:
Uram! - így szól - én se értem,
de csak némber az a némber,
sok bosszúság, kevés öröm,
és a csóknál több a köröm,
köröm, karom, fecsej, szitok,
ha úgy látja jónak, kidob,
minden bajért engem okol,
vele élnem tüzes pokol,
így könyörgök, legyen vége,
vedd őt vissza, sose lássam,
nincs szükségem feleségre!

Ez már sok volt az istennek,
nagyot ütött az asztalra:
Volt időd, hogy kiismerjed,
nekem is van egy kis eszem,
többé vissza sosem veszem,
oktalanságodon okulj,
ahogyan tudsz, úgy boldogulj,
ezt a mérget hordanod kell,
akárhogyan éget is,
vidd az asszonyt, mert különben
beszüntetlek téged is!

Sok millió éve ennek,

de semmi se változott,
ma is így vagyunk a nővel,
hol áldott, hol átkozott,
nyögünk, hogyha velünk van és
hogyha elhagy, akkor is,
ezt csináljuk, amíg élünk,
így jön el az aggkor is,
amíg ez a világ világ,
össze sose békülünk,
tragédiánk egy mondatban:
sem velük, se nélkülük!

Megnyitása a PDF fájlt Budapest-Pest megye priorátusának program-terve a 2023. évre.

A megemlékezésre invitálta a rendtársakat lv. Bakos Miklós kormányzó, illetve küldtünk meghívót. Azoknak, akik nem tudtak részt venni mellékelünk képeket és egyet az elhangzott beszédekből.

Monostoriné Szeleczky Gabriella a Baross Gábor Általános Iskola történelem tanára, valamint Lázár Csaba Kazinczy-díjas színész idézték fel az akkori eseményeket.  A koszorúzás alatt Ambrus Károly tárogatón játszott.

„Ezek a lapok egyszer megsárgulnak … a messzi jövőnek fia azonban majd akkor is kezébe veszi s forgatva kutatni fogja, hogy milyen is volt (a múlt) Az élet eseményei emléket állítanak lelkünkben. Idők folyamán az emlékek elmosódnak, mint az aranyozott betűk az emlékoszlopokon. …A sorok bár holtak, mégis sok melegség, szeretet árad betűiből. Mintha megelevenednének a betűk és lejátszanák előttünk újra az eseményeket. Így lesznek a múlt megmentőjévé. … múltunk a mai rohanó események viharában elvész, vagy fantáziánk meséjévé törpül. …becsüljétek meg ezeket a sorokat, mert egy darab életet elevenítenek meg. … A toll antenna, amely felfogja azon rezgést, amely a lelkünk, szívünk mélyéből tör elő.”Ezek a sorok kerültek elém egy 1930-as almanachból, amikor beszédemet írni kezdtem. Mintha csak éppen azokról a levelekről, naplókról, visszaemlékezésekről szólnának, amelyek a Don-kanyarban harcoló magyar katonák tollából születtek.

Kerek 80 év telt el azóta, s a lapok már valóban sárgák, az írójuk sincs már köztünk, de a sorok tartalma ma is élő. Az utász zászlós megörökítette történelmünk egy pillanatát. Lejegyezte, amit leírhatott. A tényeket, az érzéseket. Érezzük az orosz tél hidegét, a hazájától távol lévő katona sóhaját, vágyakozását haza szeretteihez. De benne van a katona kötelessége, bajtársiassága, bátorsága, helytállása is a nehéz és embertelen háború mindennapjaiban, poklában. Egy kicsiny füzet, egy toll a háború mindennapjaiban is az életben maradás egyik eszköze. Egy újabb dátum feljegyzése a túlélés folyamatos története.

Távol a hazától túlélni a napokat, felelősséggel a bajtársakért, a beosztottakért. Végrehajtani a kapott parancsot, védeni, menteni az életet vagy eltemetni idegen földben a barátot, a katonatársat.

Emlékezzünk ma azokra, akik megjárták a Don-kanyar lövészárkait, állásait, de nem térhettek haza többé, a család esetleg csak egy utolsó fényképet és egy vöröskeresztes értesítést kapott már csak róla. És emlékezzünk meg azokról is, akiket a jó Isten hazavezérelt, és egész életükben hordozták a történteket. Akik fenntartották az elesett hősök nevét, történetét, akik emléket állítottak, hogy legyen egy hely, ahol tisztelettel tehetjük le koszorúinkat és fejet hajthatunk a második világháború magyar katonái előtt.

Donát-hegy, 2023.01                        Monostoriné Szeleczky Gabriella